"Nem vagy elég tüzes..."

Tudom. Én csak egy egyszerű, nyomorult kis parázs voltam, semmi több. Amiben nem lehet gyönyörködni, mert nincsenek élénk színei, és nem jár földöntúli táncot. Nem tud sokat adni, épp csak egy kis meleget, mert ez minden, ami benne van. Cserébe viszont nem kér semmit, csak hogy élj, és lélegezz. Hogy létezz.

A tűzben az a félelmetes, hogy könnyen lobban lángra bárhol, és hirtelen növi ki magát mindent elpusztító erdőtűzzé. Ki az, akinek a tekintetét ne terelnék el csodálatos színei, és égető melegsége? Aki csak rápillant, megbabonázza, és nem engedi, hogy elvegye róla szemét.
Viszont egy ilyen hatalmas tűz éhes. A szépségének és forróságának ára van. Elbűvöl, és közben szépen lassan mindenedet felemészti, mindenedet odaadod Neki. Aztán amikor feleszmélsz, és már nincs mivel etetni, olyan hirtelen huny ki, mint amilyen gyorsan a szél feltámasztotta. Nem marad utána semmi, csak hideg hamu, és sötétség.

A parázsban az a csodálatos, hogy akkor is ad egy kis meleget és fényt, mikor nincs mivel táplálnod. Egyszerűen csak ott van veled. Akkor, amikor a legnagyobb szükséged van rá, mikor a legelveszettebb vagy. Nem tolakodó, nem látványos, egyszerűen csak létezik, és Téged tart életben.
Észrevehetetlen egy olyan szemnek, aki a nagy erdőtűzhöz szokott, s azt kívánja. De egy életet szolgál annak, aki beéri a Mindennel, amit adni képes – még akkor is, ha az kevéske.
A parázsnak elég a létezésed ahhoz, hogy éltető meleget, és egy kevés fényt adjon – egészen addig, míg az utolsó lélegzeteddel végül ő maga is elalszik.